Mézeskalács-írás

Vízcseppek csapódtak le a sütő falán.
Hópelyhek hulltak.
Porcukor kavargott a levegőben.
Cukor olvadt tojásfehérjébe.
Levegő keveredett bele.
Kész volt az író.

Mézeskalács-házikó. Mézeskalács-kerítések, mézeskalács-utca, mézeskalács-világ.
Esett – vagy inkább csorgott – a hó – az édes-cukros tojásfehérjehab.
Belepte az ablakpárkányokat, a tetőt, még a kémény tészta-repedéseibe is juttatott egy gondos kéz.
Lassan készült a téli este. Finoman fahéjjal s gyömbérrel illatozott a tökéletes alkony, egy fekete sütő szülte épphogy csak fél órája. Gondos kezek söprögették le tagjairól a lisztet, vörös agyag helyett fehér homokot. Kilincsek kanyarodtak elő keze alól, fenyők álltak szép egyenes sorban, hóbuckák ácsorogtak az utcasarkokon, és megszületett a szegfűszegszagú téli alkony.
Hóember hab-répaorrot hordott némán s kicsit tán csalódottan. A néni megpróbálta kijavítani az orrot, de megremegett ujja, s az orr búsan konyult le.

És ennyivel bukott el egy világ. Egy hóember orrával, ami csak szeretett volna orr lenni, igazából csak répa volt.. Ami csak szeretett volna répa lenni, de csak hab volt. Ami tökéletes akart lenni, de megremegett a kéz mi készítette. Ami csak szeretett volna hab lenni, mert mér csak pár olvadó hópehely volt. Már csak egy pár csöpp víz. Semmi.

Zöld lélek

(Mosoly bontja ki felhő-szárnyait egy kék szem tiszta egén, mögötte az ember. Mosoly vagyok csak, mint a szertefoszló fehér lehelet-virágok hideg téli estéken. )

Nem kell semmi, csak tűz az éjjelekben és szélvihar napközben. Az legalább megmozgat, és én boldogan adom át testem marionettbábuját a szél kezébe.
Este a tűz… nem kívülről tép meg, de bentről. Hajnalban a tűz kiégeti az ember szemét belülről és könnycseppként csapódik le remegő indulata.

Csokipénz

Üresen hevert a hegedűtok a lábam előtt. Fekete volt, mint a medvecukor. Vonzotta a tekintetem, mint egy éhes, erős fekete lyuk. Régen ezt mondták a szememre is: hogy olyan, mint egy fekete lyuk, mely magába vonz minden tekintetet maga körül. Úgy látszik, tévedtek.

Megveszett csillagok

Vihar jő. Rohanó víz hoz szelet. S a távolban sárga-szürkület vékonyodó sávjához búvó kék-hideg hegyek üzenik:
“Fuss! Jaj neked! Vész közeleg! Rohanj a vízzel, szállj el a széllel, tűnj el a halódó sárga fénnyel, emésszen el hegyek feketedő sziluett-éjszakája. Tűnj el, amíg tudsz, olvadj sötétbe, utolsó sóhajod leheld gyöngén a szél lobogó aranyhajába, s ezzel tűnj el az új éjszakába.
Ugorj a kútba, fojtsd magad önnön félelmed duzzadó árjába, ne nézz hátra, csak a halálra, s a kútban majd, ott lenn a hideg vízben és sötétségben, mely túl kerek, ott is a mohos köveket nézd a kihunyú holdsugár alatt:
Hidd el, nem akarsz itt élni a megveszett csillagok alatt!”