Sorba törtem a diókat. Nem mindig jöttek ki egyben. Ha igen, olyanok voltak, mint az emberi agy.
Voltak közöttük rohadtak is. Ez, sajnos, csak azután derült ki, hogy már feltörtem őket. Ódzkodva dobtam őket a nedves aszfaltra. A jókat megettem.
Megtorpantam. Észrevettem, hogy Félix halkan jön utánam és szedegeti a rossz diókat. Mind a zsebébe tette.
- Minek az neked, te kis bolond? – kérdeztem tőle. Lesütötte szemét, és csak a vállát vonogatta. Sosem tiltakozott, ha bolondnak vagy őrültnek neveztem. Most is csak a földet nézte.
- Nem eheted meg őket… rosszak. – mondtam, de válaszra sem méltatott, csak összerezzent egy kicsit és tagadólag rázta meg a fejét.
- Nem? – kérdeztem én értetlenül – Mi nem?
- Nem. – mondta egyetlen egyszer, nagyon halkan, és zsebretett kézzel indult el előre.
