Egy szűz zsebkendő

A férfi járta a várost. Nem tudta miért indult el, de otthon nem volt maradása. Apró színjáték volt ez egy nagyobb színpadon: bepakolta táskáját, mintha tényleg lenne úti célja. Szórakoztatta, hogy a szembejövő néhány ember ezt nem tudja: csak azt látják, hogy táskájával kezében megy valahova.
Csak egy pár dolog volt nála: telefon (ezt meg vajon miért hozta magával?), öngyújtó (pedig már leszokott), notesz, toll, zsebkendő. Milyen akkurátus:mindenre felkészült, még zsebkendő is van nála. Méghozzá igazi hagyományos kendő.
A helyzet abszurd iróniája miatt megvetően biggyesztette le száját. Még zsebkendő is. Felkészült mindenre. Hát az esernyő? Az is kell, hogy legyen egy rendes embernél. Egy úriembernél van zsebkendő. Mi mindenre nem jó ez az ősrégi találmány. Orrfúváson kívül lehet vele vonatok után integetni szívünket lobogtatva kinyújtott kezünkben, gálánsan át lehet nyújtani szipogó hölgyeknek, kik édes szempilláján könnycsepp remeg hálás tekintetük keresztelővizeként, és ezenkívül ki tudja mi mindenre jó még. Egy zsebkendővel, egy olyan tökéletes kis zsebkendővel, mint ez, ki lehet fényesíteni zsebóránk buzgó ketyegéstől elhomályosult fedőüvegét, szemüvegünk lencséjét, ami például sokkal elegánsabb módja a zavart szöszmötölésnek mint a fültövünk vakargatása vagy az egyik lábról másikra állás. Dióhéjban: a zsebkendő úriembert farag belőlünk, izgő-mozgó, izzadó homlokú, homályos zsebóraüvegű, vonatok után letörten és esetlenül mancsunkkal integető, hölgyeket sírni hagyó vademberekből.

A férfi hol megszaporázta lépteit, hol lelassította. Ezt az határozta meg, hogy mikor érezte magát egy táskát (és benne zsebkendőt) cipelő embernek, aki tart valahová, és mikor tudatosult benne, hogy ő csak egy táskát (és zsebkendőt) cipelő ember, aki egyébként sehová sem megy.

Kellemes esti napsütés simogatta a szürke utcákat. A férfinak hirtelen az jutott eszébe, hogy az utca, vagyis inkább a világ, vagy ez a egész, amit a látótere abból átfog, olyan szürke és puha. Vörös és puha. Nem vér-vörös, hanem festékpor-vörös, szürkés-vörös, kékes-vörös, fakó-vörös, lilás-vörös. De leginkább puha. És ez furcsa volt. Egyszerűen nem tudott rá más szót. Most lassan sétált.

Egyszerre arra gondolt, lemegy a Duna-partra. Egy fuldokló mohóságával ragadta meg ezt az ötletet, mely mégiscsak épkézláb ötlet volt ebben a nagy puha világban. Lemegy a partra. Igen, lám, milyen kellemes esti program. Egy séta a vízparton. A Duna-kanyarban. Milyen szép is az.

Egész a partig gyorsan ment. Jólesett céltudatosan, mégis visszafogott eleganciával sietnie. Ott azonban tanácstalanul torpant meg.
A világ más volt a Duna-parton, mint máshol. Egyáltalán nem puha. Tiszta, kicsit szélfútta, nedves, élénk színekkel fűtött, naplementés, részeg viharos este. Pedig nem is volt vihar. De lehetett volna. És e tudat is elég volt, hogy a férfi arcán boldog mosoly jelenjen meg.

Úgy mosolygott, hogy szinte fájt tőle az arca, de nem tudta abbahagyni. Furcsa, de eddigi partra vetett, szédült fuldoklásából pont a víz közelsége mentette meg. Nekidőlt a napfénytől felhevült, nagyon fekete és nagyon forró korlátnak, arcát a napba tartotta, a vízcsobogás végre betöltötte a csendet, amit eddig a fülében hallott, a szél megmozgatta haját, kabátját, s végre elevennek érezte magát. Több mint boldogan adta önnön zsibbadt marionett-végtagjai mozgatófonalát a szél kezébe.
Azt akarta, hogy vihar legyen. Kitörés, földrengés, árvíz, tűz, akármi. Nem akart rosszat. Életet akart, s ezért elmaradhatatlanul halált is. Fényt, erőset, ízt, édeset, izzó pirosat, mely leolvasztja a föld, e csukott szem szürke szemhéját. Üvölteni akart és hallani azt, táncolni együtt a megvadult világgal, a többiekkel.

De nem volt ott senki.

Csak a víz és a szél.

De azok nem tudtak kiáltani vagy táncolni.

A férfi leroskadt a korlát tövébe és sírt, mint egy gyerek, hangosan és fuldokolva. Könny csorgott végig arcán, folyt az orra, de reszkető kezének gyilkos szorításában tisztán s érintetlenül bontogatta pillangó-szárnyait a fehér zsebkendő.
Egy szempillantás, s a szél észrevétlenül ragadta ki kezéből s vitte magával a Duna fölött a zsebkendőt, mellyel nem integettek vonatok után, mellyel nem vigasztaltak síró hölgyeket, nem fényesítettek óraüveget vagy szemüveget, mely tiszta volt és érintetlen, egy szűz zsebkendő, s melyet most az ég felé fújt a szél.

Címkék: az élet értelmének keresése, fuldoklás a világ puhaságában, hiábavalóság, tehetetlenség