El akarok bújni valahová. El akarok tűnni. Megőrülök, ha látnak. Ha nem látlak. Megölném magam, de a lelkem mélyén ott él kiirthatatlanul a félelem, hogy a halál után esetleg van élet.
És bármennyire akarom, nem tudom azt hinni, hogy levethetem magamról a létezés páncélját. Nem akarok lenni. Rád gondolok, és meg akarok szűnni, elbújni egy kis zugba, lyukba, odúba, lőrésbe, ahová nem lát be senki, de én mindent látok…
Nem akarok felkelni. Itt akarok feküdni az ágyban, amíg egyszer csak már nem leszek. Se itt, se máshol, se neked, se másnak.
Ébren vagyok? Nem érdekes. Megszűntek a másodpercek. Sosem fog feljebb jönni a nap. Hajnalba fagyott a világ és nincs ki fel meri emelni a kalapácsot hogy lesújtson vele és millió kis darabra zúzza a a föld üres, fagyott burkát. Senki sem meri megtenni. Én sem merem megtenni. Félek meghalni.
Ha elbújhatnék valahová… egész nap néznék ki egy bérház legfölső emeletéből a kazánházból, ahol soha nem jár senki. És nézném az embereket, és téged látnálak…
Vagy felülnék a vonatra, és senki se tudná, hogy nem megyek sehová, mert mindenkinek csak addig a két megállóig léteznék, amíg ők utaznak. És leszállnának és fölszállnának, én meg csak ülnék az ablak mellett és mindig csak két-két megállót élnék.
Nem akarok felkelni. Sosem jön feljebb a nap.
És a vonaton te lennél az egyetlen, aki tudná, hogy én nem jövök sehonnan és nem megyek sehová, hogy én nem vagyok igazi utas, hiába van jegyem, mert nem utazok, és hogy ez az egész egy hazugság, egy élet.
El akarok bújni! Egy kis sötét lyukba, mint a szemed közepe. Ott laknék a kis fekete pupilládban, bekucorodnék, és a szemed belsejében élnék. Senki sem látna, én viszont látnék helyetted is.
Szótlanul néznék ki és szeretném a világot. Szeretném az embereket. Téged.
Bentről.
Félix
Címkék: halál, képzelet, pszichózis, szerelem
