Meggymagozás (a sebész)

A sebész a mosogató mellé állította a vödör meggyet és apránként, óvatosan, tenyérnyi adagokban mosta meg a sérülékeny gyümölcsöket. A meggyszemek puhák voltak s még napsütötte-melegek. Most szedte őket a sebész felesége. Meggyes piskóta lesz estére…

A sebész nekiállt kimagozni őket. Akkurátusan mindent maga mellé készített: tál a magoknak és a tiszta húsnak, szalvéta-halmok. Kezébe vette az első meggyet és a kést. Jóféle kés volt: éles, nem túl hosszú, keskeny pengéjű.
A sebész keze a legkisebb rezdülés nélkül közelítette meg a gyümölcsöt. Ahogy a kés hegye elérte a puha és meleg bőrt, kör alakú bemetszést végzett a (volt) cipka körül. A bőr a kés nyomására először csak bemélyedt, majd a megadás nesztelenségével, lágyan szakadt át. Úgy siklott a kés a gyümölcshúsban, mint a vajban. A lédús, duzzadt szem meggyből nagy cseppekben buggyant ki a mély bordó nedű. A sebész folytatta, mialatt mutatóujja elvezette a rohanó cseppeket.
A mag nem akart elválni az egészséges hústól… küzdött a sebész, majd végül kiemelte és a fém tálkába dobta a malignus kis terimét.
Így folytatta a többi szemmel, s mindegyiket épp ugyanannyi türelemmel és óvatossággal szabadította meg a magjától.
A meggyszemeknek belülről pont olyan tapintásuk volt, mint az emberi ajkaknak, s dúsan erezettek voltak. A sebész keze tiszta meggylé volt, beivódott a körmei alá, végigcsorgott az ujjain és az alkarján egészen a könyökéig.
Egyszer csak arra lett figyelmes a sebész, hogy a kezében tartott páciens felhasadt oldalából egy kis fehér kukac kandikál ki. Úgy húzódott ott meg, mint genny a gyulladt mandulákon. A sebész érdeklődve nézte az apró élősködőt, majd megfogalmazódott benne a szörnyű gyanú: mi van, ha már került kukacos meggy a tálba? Eddig nem kifejezetten kereste őket, nem kizárt hogy becsúszott egy-kettő… talán amit vékony erezetnek vélt… talán…

Fél órával később a sebész felesége döbbenten nézte a tál péppé trancsírozott meggyet amit az asztalon talált.

- Kukacok… - hebegte a sebész kimerülten és véresen. Meggylé keveredett ujjain a saját vérével, munka közben megvágta magát.

A hírnök (Angéla)

Egy hírnök ült a villanypóznán. Biztos jól volt szigetelve, mármint a villanypózna, mert nem csapta agyon az áram, mármint a hírnököt, mint azokat a védett hortobágyi madarakat a híradóban… meg persze nem is árthatott volna neki az áramütés. Mindegy.
Szóval ott ült a hírnök a villanypóznán, és lógatta a lábait. És persze a szárnyait.

- Mindegy.- mondta halk sóhajtással.
Az utcai lámpa bizonytalanul pislogva végképp kialudt. Sötétség borult a hírnökre, az utcára, és a villanypózna alatt elkocogó futóra, aki a következő pillanatban istentelenül hasra esett egy fekvőrendőrben.
Nő létére meglehetősen cifrát káromkodott, feltápászkodott és csigalassúsággal tovább vánszorgott.
A hírnök lehunyta a szemét és alig észrevehetően megborzongott.
„Mindegy.” akarta mondani, de meggondolta magát. Inkább minden meggyőződés nélkül tapsolt egyet, mire a lámpa magához térve visszanyerte régi fényét.
A hírnök ugyanis vissza tudta adni a kihunyt fényeket. Csak tapsolnia kellett, s a jobblétre szenderült utcai lámpák újra égtek!

De hiába… a futó már messze járt.

Szivárvány (Írisz)

A lány, akinek a szemében emberek rejtőztek, törökülésben ült a földön. Hátát a falnak vetette, fehér szoknyája szétterült a mocskos, forró aszfalton.
Csontos válla kibukkant a csupa-kóc szőke haj alól, mely mosatlan volt, és szúrós-ragadós szamárkóró tapadt belé.
Meleg volt. A szomszédban fagylaltot árultak.

Egy pisztáciát és egy joghurtos-meggyet!

A lány vállpántja lecsúszott a karján. Nem igazította meg. Bőre koszos volt, fekete-rajzolatos. Meztelen lábfeje fehéren ütött el a fekete úttól.

Egy csokoládét és egy… sztracsit.

Emberek mentek el a lány mellett. Nem látták. Egy kisgyerek fagyit nyalt és megállt mellette. Csak nézte. Az anyja a kezét szorítva elrángatta onnan. A kisgyerek elejtette a fagyit, és bömbölni kezdett. Az anyja egyre csak rángatta és a fáradt sírás mind távolabbról hangzott.

A lány fel sem nézett, csinálta, amit az elmúlt fél órában: aprólékosan, gondosan festette a körmeit.

Mindegyiket másmilyenre, öt ujját a szivárvány öt színére. A kisujja lila volt, a gyűrűs mélykék. A középső fűzöld. A mutató erős sárga, hüvelykujja vérpiros.

Egy puncsot és egy vaníliát legyen szíves!

Ekkor mentem oda hozzá.

Megálltam a lány mellett, akinek a szemében egykor emberek bújtak el. Épp a jobbkeze hüvelykujját festette pirosra. Megvártam míg befejezi, nem akartam megzavarni. Őrülten tűzött a nap, éreztem, ahogy egy izzadságcsepp csordul le a hátamon. Letelepedtem a lány mellé az árnyékba, hátamat a hűs falnak vetettem.

Egy vanília lesz és egy eper.

Néztem a körülötte heverő csikkeket és körömlakkos üvegeket. El sem tudtam képzelni, hol szerezhette azokat. Látta, hogy nézem a kezét. Összezárta ujjait és réveteg mosollyal meglengette őket a fejem fölött. Úgy meglepődtem, hogy meg sem mozdultam..
- Fölötted van a szivárvány… - mondta még mindig mosolyogva. Nem tudtam, hogy a hangja volt túl fiatal az arcához, vagy az arca volt túl öreg ahhoz. Nem tudtam, mit is mondhatnék. El akartam menni, de valami nem engedett. Most, hogy ültem, nehéz volt elhinni, hogy pár perce még álltam.

Egy csokit kérek szépen.

Kiszáradt a szám. A lány boltívet formált saját feje felett összetett ujjaiból és félrebillentett fejjel nézte a szivárványát.
- Sosem látod, ha éppen fölötted van a szivárvány. - mondta, mintha éppen válaszoltam volna neki az előbb. - mindig csak távolról látható, ha más fölött van. Arra gondolsz, milyen jó lenne ott lenni alatta, vagy pont a lábánál állni… mint a mesében, mikor a kincs mindig a szivárvány lábánál van elásva. Pedig nincs kincs, a szivárványnak nincs lába, és nincsen szivárvány, mert mindig csak akkor és onnan létezik, ahonnan nézed. Nincs sehol. Csak neked van.

… Ott azok az emberek – mondta hirtelen rám nézve, teljesen józanul – nem fagyiért állnak sorba…

Egy citromot, egy marcipánt és egy epret.

… de csak fagyit kapnak. -

Kezei leestek mellé a földre. Ott volt a szivárvány lába. Hallgattam.

Meleg volt. Olvadt fagyi-patak csörgedezett mellettünk az elejtett tölcsérből, körülötte kör-szerűen terjedt a kifolyó málna, amit a kisgyerek ejtett el.

Szerelmes-levél (Félix)

El akarok bújni valahová. El akarok tűnni. Megőrülök, ha látnak. Ha nem látlak. Megölném magam, de a lelkem mélyén ott él kiirthatatlanul a félelem, hogy a halál után esetleg van élet.

És bármennyire akarom, nem tudom azt hinni, hogy levethetem magamról a létezés páncélját. Nem akarok lenni. Rád gondolok, és meg akarok szűnni, elbújni egy kis zugba, lyukba, odúba, lőrésbe, ahová nem lát be senki, de én mindent látok…
Nem akarok felkelni. Itt akarok feküdni az ágyban, amíg egyszer csak már nem leszek. Se itt, se máshol, se neked, se másnak.
Ébren vagyok? Nem érdekes. Megszűntek a másodpercek. Sosem fog feljebb jönni a nap. Hajnalba fagyott a világ és nincs ki fel meri emelni a kalapácsot hogy lesújtson vele és millió kis darabra zúzza a a föld üres, fagyott burkát. Senki sem meri megtenni. Én sem merem megtenni. Félek meghalni.

Ha elbújhatnék valahová… egész nap néznék ki egy bérház legfölső emeletéből a kazánházból, ahol soha nem jár senki. És nézném az embereket, és téged látnálak…
Vagy felülnék a vonatra, és senki se tudná, hogy nem megyek sehová, mert mindenkinek csak addig a két megállóig léteznék, amíg ők utaznak. És leszállnának és fölszállnának, én meg csak ülnék az ablak mellett és mindig csak két-két megállót élnék.

Nem akarok felkelni. Sosem jön feljebb a nap.

És a vonaton te lennél az egyetlen, aki tudná, hogy én nem jövök sehonnan és nem megyek sehová, hogy én nem vagyok igazi utas, hiába van jegyem, mert nem utazok, és hogy ez az egész egy hazugság, egy élet.

El akarok bújni! Egy kis sötét lyukba, mint a szemed közepe. Ott laknék a kis fekete pupilládban, bekucorodnék, és a szemed belsejében élnék. Senki sem látna, én viszont látnék helyetted is.

Szótlanul néznék ki és szeretném a világot. Szeretném az embereket. Téged.

Bentről.

Félix

öt perc a víz alatt

- Tikk-takk - órák százai lökdösték előre az időt, és a hatvanadik kattanás után eltelt az első perc.

- Néha arra gondolok, hogy sokkal több értelme van úgy beszélni, ha közben valaki meg is hallja, amit mondok - motyogta maga elé a tengerfenék felett lebegve Alfonz, a gyöngyhalász. És tovább kereste a kagylót.

- Tikk-takk - telt el közben a második perc.

Alfonz még mindig nem talált semmit, és aggódni kezdett.
- Mi lesz, ha nem sikerül? Ha nincs már több kagyló?
- Ugyan, megtalálod! Csak néhány másodperc - válaszolt árnyéka a tengerfenékről. - Ezen a szirten már annyiszor újabb és újabb gyöngykagylókra bukkantál. Pirosra, mélykékre, smaragdszínűre.
- És mit értem velük? - kérdezte Alfonz keserűen. Amint megtalálom őket, el is kell válnom tőlik. A kereskedőé lett a tegnapi, a tegnapelőtti, és az összes gyöngy, amit valaha felhoztam.
-Ne törődj ezzel - válaszolt az árnyék, akiről Alfonz sosem tudta megmondani, hogy mikor cinikus, és mikor idealista. - A Tegnap már elveszett, de itt a Ma és új lesz és jobb és ezerszer szebb.. ma néhány másodpercig ismét tiéd lesz amit megszerzel, csak a tiéd… Ne aggódj hát. Ne add fel. Megtalálod.

-Tikk-takk - közben az órák már a harmadik percet kattogták.

Alfonz úgy döntött, az árnyék ma inkább cinikus. De azért keresett tovább.

-Tikk-takk - közben eltelt a negyedik perc is.

Alfonz úgy érezte, fel kellene úsznia, a víz fölé. De nem adta fel. A következő pillanatban pedig már nem érzett semmit.