Bálák és Bohócok

Szénabálák voltak széthagyva a réten, mint elárvult gurigák a cirkuszi porondon, amiken bohócok futnak visszafelé.
Ügyefogyottan kapkod, szalad a bohóc, ide-oda csapkodja tagjait. Kacag a Nagyérdemű… mert minél inkább szalad a bohóc, annál gyorsabban fut vele a megbokrosodott guriga.

Bohóc vagyok. Piros krumpliorr, fehér arc, arany paróka. Festett szempillák, fekete gúnykönnycsepp.
Forog talpam alatt a guriga. Kitárt karokkal szaladok hátrafelé, nyomom az életen a kontrát, de nem fog, sőt, csak felgyorsítja. S mivel egyre sebesebben forog, nekem is követnek kell a ritmust. S bár érzem, tudom, hogy egy személyben vagyok írója, s áldozata ennek a gyilkos történetnek, leugorni mégsem tudok. Nem merek. Nem szabad.
Felnézek. MI ez? Nevetés hulláma fut át a tömegen? Nem látok, mert én állok a fényben, és világosságban nem lát az ember…

Vajon rajtam nevetnek? Mit nevetnek? Vagy csak képzelem?
Elvörösödök. De ki látja azt a piros orrom, fehér arcfestékem, csillogó parókám alatt. Hosszú, őrülten göndörödő aranyszálakból áll a hajam. Kockás a ruhám, mint egy sakktábla, és hagyom, hadd sakkozzanak rajtam félsz és mersz, büntetés, jutalom, ízek édese és hiányuké, csupa függőlegesen felfelé és lefelé mutató vektor, melyeknek összege, ugye, nulla.
Miért nevetnek? Én csak egy bohóc vagyok. Nem tudok leugrani. Krumpliorr, aranyhaj nélkül talán tudnék.
De most bohóc vagyok, egy rajzfilmfigura, egy görbetükör, egy karikatúra, egy metafora. És a metaforáknak nem fáj semmi, nem sírnak, mert a fájdalom fekete kis cseppje az arcukra van tetoválva, s éppen ezért hiányzik a szívükből.
Hogy is tudna egy könnycsepp sírni?

Így csak lassan lefolyik, végiggördül az arcon, mint bohóc a gurigán.
Taps.

A réten a szénabálák mozdulatlanul álltak.
Nem volt több bohóc, ki önnön kis könnycsepplétét feláldozva megindította, megmozgatta volna őket.
Lassan süllyedt el a Föld lapos tutaja az ég tengerén.
Megdőlt a kép. A szalmabálák sorban egymás után legurultak a föld arcán.
Ott lebegtek, ringatóztak az ég kék vizén.
Körülöttük bohócok úszkáltak.

A Kislány és a Valóság

A sütiket a szekrény tetején tartották, egy befőttes üvegben.
Egy kislány nézett fel sóvárogva az üvegre, melynek tartalma oly csábító volt. Éva nézhetett így az almára, mely, ha a fán hagyja, örök maradhatott volna, így viszont az övé. De míg Évát a tudatlanság, kíváncsiság vezette, a kislányt a vékonyka vállára vastag bundaként nehezedő tudás, bizonyosság. Ismerte már a lapos, kerek sütik varázsosan fahéjas, egyszerre puha,de ropogós ízét, tudta, hogy a virág alakú sütemények közepén egy pötty sárgabaracklekvár van, körülötte pedig fehérre-hántolt, sárgára-pirított mandulaszemekből sziromkoszorú.

A szekrény elé állította a kis kerek zongoraszéket, arra pedig, kicsit ugyan ferdén és billegősen, a nappaliból elhozott karosszéket. Felmászott a konyhaszekrényre, majd óvatosan a karosszékre.
Megmerevedett. Egy pillanatra megremegett az építmény, melybe, mint Kőműves Kelemen a feleségét, úgy falazta ő be gyermeki reményeit, bimbódzó vágyait, a párnának szóló imáit s fantáziája frissen-sült, süti-illatú képeit.

De egy másodperccel később már diadalmas mosollyal nyúlt az üveg felé. Két kezének ujjacskái köré fonódtak. Forró kezében reszketett a hideg üveg, benne tisztán látszódtak a siker édes csemegéi.
Tágult pupilláktól fekete szemmel, lázrózsás arccal nézett a vörös lekvárszemekbe, s azok visszanéztek rá, állva tekintetét.

Ez volt a pillanat.

Először gondolt arra, hogy fog valaha is visszajutni a földre.

Ugrani túl magas volt, a mászáshoz pedig mindkét kezére szüksége lett volna. Úgy járt, mint az a bizonyos kis fekete majom, aki pár szem mogyoróért egy odúba nyúlt, de a lyuk, melyen kinyújtott keze még befért, kicsinek bizonyult ahhoz, hogy öklét kihúzza.

Eddig egyedül a feljutásra, az üveg megkaparintására összpontosított. De csak amikor ez megtörtént, akkor nézett félve hátra a válla fölött. Tudta, hogy le kell másznia.

De a sütiket is meg akarta tartani.

Torkában dobogó szívvel kicsit előrehajolt, hogy lenézzen.

Ekkor valami megcsusszant, csikorgott, billent, esett, megszédült.

A kislány ösztönösen a háttámlához kapott, ezzel végképp a mélybe taszítva a karosszéket.

Ártatlan, fahéj-illatú, csendesen mosolygó álomvirágok hevertek szanaszét a valóság piszkos, szürke padlóján.

Egy szűz zsebkendő

A férfi járta a várost. Nem tudta miért indult el, de otthon nem volt maradása. Apró színjáték volt ez egy nagyobb színpadon: bepakolta táskáját, mintha tényleg lenne úti célja. Szórakoztatta, hogy a szembejövő néhány ember ezt nem tudja: csak azt látják, hogy táskájával kezében megy valahova.
Csak egy pár dolog volt nála: telefon (ezt meg vajon miért hozta magával?), öngyújtó (pedig már leszokott), notesz, toll, zsebkendő. Milyen akkurátus:mindenre felkészült, még zsebkendő is van nála. Méghozzá igazi hagyományos kendő.
A helyzet abszurd iróniája miatt megvetően biggyesztette le száját. Még zsebkendő is. Felkészült mindenre. Hát az esernyő? Az is kell, hogy legyen egy rendes embernél. Egy úriembernél van zsebkendő. Mi mindenre nem jó ez az ősrégi találmány. Orrfúváson kívül lehet vele vonatok után integetni szívünket lobogtatva kinyújtott kezünkben, gálánsan át lehet nyújtani szipogó hölgyeknek, kik édes szempilláján könnycsepp remeg hálás tekintetük keresztelővizeként, és ezenkívül ki tudja mi mindenre jó még. Egy zsebkendővel, egy olyan tökéletes kis zsebkendővel, mint ez, ki lehet fényesíteni zsebóránk buzgó ketyegéstől elhomályosult fedőüvegét, szemüvegünk lencséjét, ami például sokkal elegánsabb módja a zavart szöszmötölésnek mint a fültövünk vakargatása vagy az egyik lábról másikra állás. Dióhéjban: a zsebkendő úriembert farag belőlünk, izgő-mozgó, izzadó homlokú, homályos zsebóraüvegű, vonatok után letörten és esetlenül mancsunkkal integető, hölgyeket sírni hagyó vademberekből.

A férfi hol megszaporázta lépteit, hol lelassította. Ezt az határozta meg, hogy mikor érezte magát egy táskát (és benne zsebkendőt) cipelő embernek, aki tart valahová, és mikor tudatosult benne, hogy ő csak egy táskát (és zsebkendőt) cipelő ember, aki egyébként sehová sem megy.

Kellemes esti napsütés simogatta a szürke utcákat. A férfinak hirtelen az jutott eszébe, hogy az utca, vagyis inkább a világ, vagy ez a egész, amit a látótere abból átfog, olyan szürke és puha. Vörös és puha. Nem vér-vörös, hanem festékpor-vörös, szürkés-vörös, kékes-vörös, fakó-vörös, lilás-vörös. De leginkább puha. És ez furcsa volt. Egyszerűen nem tudott rá más szót. Most lassan sétált.

Egyszerre arra gondolt, lemegy a Duna-partra. Egy fuldokló mohóságával ragadta meg ezt az ötletet, mely mégiscsak épkézláb ötlet volt ebben a nagy puha világban. Lemegy a partra. Igen, lám, milyen kellemes esti program. Egy séta a vízparton. A Duna-kanyarban. Milyen szép is az.

Egész a partig gyorsan ment. Jólesett céltudatosan, mégis visszafogott eleganciával sietnie. Ott azonban tanácstalanul torpant meg.
A világ más volt a Duna-parton, mint máshol. Egyáltalán nem puha. Tiszta, kicsit szélfútta, nedves, élénk színekkel fűtött, naplementés, részeg viharos este. Pedig nem is volt vihar. De lehetett volna. És e tudat is elég volt, hogy a férfi arcán boldog mosoly jelenjen meg.

Úgy mosolygott, hogy szinte fájt tőle az arca, de nem tudta abbahagyni. Furcsa, de eddigi partra vetett, szédült fuldoklásából pont a víz közelsége mentette meg. Nekidőlt a napfénytől felhevült, nagyon fekete és nagyon forró korlátnak, arcát a napba tartotta, a vízcsobogás végre betöltötte a csendet, amit eddig a fülében hallott, a szél megmozgatta haját, kabátját, s végre elevennek érezte magát. Több mint boldogan adta önnön zsibbadt marionett-végtagjai mozgatófonalát a szél kezébe.
Azt akarta, hogy vihar legyen. Kitörés, földrengés, árvíz, tűz, akármi. Nem akart rosszat. Életet akart, s ezért elmaradhatatlanul halált is. Fényt, erőset, ízt, édeset, izzó pirosat, mely leolvasztja a föld, e csukott szem szürke szemhéját. Üvölteni akart és hallani azt, táncolni együtt a megvadult világgal, a többiekkel.

De nem volt ott senki.

Csak a víz és a szél.

De azok nem tudtak kiáltani vagy táncolni.

A férfi leroskadt a korlát tövébe és sírt, mint egy gyerek, hangosan és fuldokolva. Könny csorgott végig arcán, folyt az orra, de reszkető kezének gyilkos szorításában tisztán s érintetlenül bontogatta pillangó-szárnyait a fehér zsebkendő.
Egy szempillantás, s a szél észrevétlenül ragadta ki kezéből s vitte magával a Duna fölött a zsebkendőt, mellyel nem integettek vonatok után, mellyel nem vigasztaltak síró hölgyeket, nem fényesítettek óraüveget vagy szemüveget, mely tiszta volt és érintetlen, egy szűz zsebkendő, s melyet most az ég felé fújt a szél.

Megveszett csillagok

Vihar jő. Rohanó víz hoz szelet. S a távolban sárga-szürkület vékonyodó sávjához búvó kék-hideg hegyek üzenik:
“Fuss! Jaj neked! Vész közeleg! Rohanj a vízzel, szállj el a széllel, tűnj el a halódó sárga fénnyel, emésszen el hegyek feketedő sziluett-éjszakája. Tűnj el, amíg tudsz, olvadj sötétbe, utolsó sóhajod leheld gyöngén a szél lobogó aranyhajába, s ezzel tűnj el az új éjszakába.
Ugorj a kútba, fojtsd magad önnön félelmed duzzadó árjába, ne nézz hátra, csak a halálra, s a kútban majd, ott lenn a hideg vízben és sötétségben, mely túl kerek, ott is a mohos köveket nézd a kihunyú holdsugár alatt:
Hidd el, nem akarsz itt élni a megveszett csillagok alatt!”

Meggymagozás (a sebész)

A sebész a mosogató mellé állította a vödör meggyet és apránként, óvatosan, tenyérnyi adagokban mosta meg a sérülékeny gyümölcsöket. A meggyszemek puhák voltak s még napsütötte-melegek. Most szedte őket a sebész felesége. Meggyes piskóta lesz estére…

A sebész nekiállt kimagozni őket. Akkurátusan mindent maga mellé készített: tál a magoknak és a tiszta húsnak, szalvéta-halmok. Kezébe vette az első meggyet és a kést. Jóféle kés volt: éles, nem túl hosszú, keskeny pengéjű.
A sebész keze a legkisebb rezdülés nélkül közelítette meg a gyümölcsöt. Ahogy a kés hegye elérte a puha és meleg bőrt, kör alakú bemetszést végzett a (volt) cipka körül. A bőr a kés nyomására először csak bemélyedt, majd a megadás nesztelenségével, lágyan szakadt át. Úgy siklott a kés a gyümölcshúsban, mint a vajban. A lédús, duzzadt szem meggyből nagy cseppekben buggyant ki a mély bordó nedű. A sebész folytatta, mialatt mutatóujja elvezette a rohanó cseppeket.
A mag nem akart elválni az egészséges hústól… küzdött a sebész, majd végül kiemelte és a fém tálkába dobta a malignus kis terimét.
Így folytatta a többi szemmel, s mindegyiket épp ugyanannyi türelemmel és óvatossággal szabadította meg a magjától.
A meggyszemeknek belülről pont olyan tapintásuk volt, mint az emberi ajkaknak, s dúsan erezettek voltak. A sebész keze tiszta meggylé volt, beivódott a körmei alá, végigcsorgott az ujjain és az alkarján egészen a könyökéig.
Egyszer csak arra lett figyelmes a sebész, hogy a kezében tartott páciens felhasadt oldalából egy kis fehér kukac kandikál ki. Úgy húzódott ott meg, mint genny a gyulladt mandulákon. A sebész érdeklődve nézte az apró élősködőt, majd megfogalmazódott benne a szörnyű gyanú: mi van, ha már került kukacos meggy a tálba? Eddig nem kifejezetten kereste őket, nem kizárt hogy becsúszott egy-kettő… talán amit vékony erezetnek vélt… talán…

Fél órával később a sebész felesége döbbenten nézte a tál péppé trancsírozott meggyet amit az asztalon talált.

- Kukacok… – hebegte a sebész kimerülten és véresen. Meggylé keveredett ujjain a saját vérével, munka közben megvágta magát.

Szivárvány (Írisz)

A lány, akinek a szemében emberek rejtőztek, törökülésben ült a földön. Hátát a falnak vetette, fehér szoknyája szétterült a mocskos, forró aszfalton.
Csontos válla kibukkant a csupa-kóc szőke haj alól, mely mosatlan volt, és szúrós-ragadós szamárkóró tapadt belé.
Meleg volt. A szomszédban fagylaltot árultak.

Egy pisztáciát és egy joghurtos-meggyet!

A lány vállpántja lecsúszott a karján. Nem igazította meg. Bőre koszos volt, fekete-rajzolatos. Meztelen lábfeje fehéren ütött el a fekete úttól.

Egy csokoládét és egy… sztracsit.

Emberek mentek el a lány mellett. Nem látták. Egy kisgyerek fagyit nyalt és megállt mellette. Csak nézte. Az anyja a kezét szorítva elrángatta onnan. A kisgyerek elejtette a fagyit, és bömbölni kezdett. Az anyja egyre csak rángatta és a fáradt sírás mind távolabbról hangzott.

A lány fel sem nézett, csinálta, amit az elmúlt fél órában: aprólékosan, gondosan festette a körmeit.

Mindegyiket másmilyenre, öt ujját a szivárvány öt színére. A kisujja lila volt, a gyűrűs mélykék. A középső fűzöld. A mutató erős sárga, hüvelykujja vérpiros.

Egy puncsot és egy vaníliát legyen szíves!

Ekkor mentem oda hozzá.

Megálltam a lány mellett, akinek a szemében egykor emberek bújtak el. Épp a jobbkeze hüvelykujját festette pirosra. Megvártam míg befejezi, nem akartam megzavarni. Őrülten tűzött a nap, éreztem, ahogy egy izzadságcsepp csordul le a hátamon. Letelepedtem a lány mellé az árnyékba, hátamat a hűs falnak vetettem.

Egy vanília lesz és egy eper.

Néztem a körülötte heverő csikkeket és körömlakkos üvegeket. El sem tudtam képzelni, hol szerezhette azokat. Látta, hogy nézem a kezét. Összezárta ujjait és réveteg mosollyal meglengette őket a fejem fölött. Úgy meglepődtem, hogy meg sem mozdultam..
- Fölötted van a szivárvány… – mondta még mindig mosolyogva. Nem tudtam, hogy a hangja volt túl fiatal az arcához, vagy az arca volt túl öreg ahhoz. Nem tudtam, mit is mondhatnék. El akartam menni, de valami nem engedett. Most, hogy ültem, nehéz volt elhinni, hogy pár perce még álltam.

Egy csokit kérek szépen.

Kiszáradt a szám. A lány boltívet formált saját feje felett összetett ujjaiból és félrebillentett fejjel nézte a szivárványát.
- Sosem látod, ha éppen fölötted van a szivárvány. – mondta, mintha éppen válaszoltam volna neki az előbb. – mindig csak távolról látható, ha más fölött van. Arra gondolsz, milyen jó lenne ott lenni alatta, vagy pont a lábánál állni… mint a mesében, mikor a kincs mindig a szivárvány lábánál van elásva. Pedig nincs kincs, a szivárványnak nincs lába, és nincsen szivárvány, mert mindig csak akkor és onnan létezik, ahonnan nézed. Nincs sehol. Csak neked van.

… Ott azok az emberek – mondta hirtelen rám nézve, teljesen józanul – nem fagyiért állnak sorba…

Egy citromot, egy marcipánt és egy epret.

… de csak fagyit kapnak. –

Kezei leestek mellé a földre. Ott volt a szivárvány lába. Hallgattam.

Meleg volt. Olvadt fagyi-patak csörgedezett mellettünk az elejtett tölcsérből, körülötte kör-szerűen terjedt a kifolyó málna, amit a kisgyerek ejtett el.

Szerelmes-levél (Félix)

El akarok bújni valahová. El akarok tűnni. Megőrülök, ha látnak. Ha nem látlak. Megölném magam, de a lelkem mélyén ott él kiirthatatlanul a félelem, hogy a halál után esetleg van élet.

És bármennyire akarom, nem tudom azt hinni, hogy levethetem magamról a létezés páncélját. Nem akarok lenni. Rád gondolok, és meg akarok szűnni, elbújni egy kis zugba, lyukba, odúba, lőrésbe, ahová nem lát be senki, de én mindent látok…
Nem akarok felkelni. Itt akarok feküdni az ágyban, amíg egyszer csak már nem leszek. Se itt, se máshol, se neked, se másnak.
Ébren vagyok? Nem érdekes. Megszűntek a másodpercek. Sosem fog feljebb jönni a nap. Hajnalba fagyott a világ és nincs ki fel meri emelni a kalapácsot hogy lesújtson vele és millió kis darabra zúzza a a föld üres, fagyott burkát. Senki sem meri megtenni. Én sem merem megtenni. Félek meghalni.

Ha elbújhatnék valahová… egész nap néznék ki egy bérház legfölső emeletéből a kazánházból, ahol soha nem jár senki. És nézném az embereket, és téged látnálak…
Vagy felülnék a vonatra, és senki se tudná, hogy nem megyek sehová, mert mindenkinek csak addig a két megállóig léteznék, amíg ők utaznak. És leszállnának és fölszállnának, én meg csak ülnék az ablak mellett és mindig csak két-két megállót élnék.

Nem akarok felkelni. Sosem jön feljebb a nap.

És a vonaton te lennél az egyetlen, aki tudná, hogy én nem jövök sehonnan és nem megyek sehová, hogy én nem vagyok igazi utas, hiába van jegyem, mert nem utazok, és hogy ez az egész egy hazugság, egy élet.

El akarok bújni! Egy kis sötét lyukba, mint a szemed közepe. Ott laknék a kis fekete pupilládban, bekucorodnék, és a szemed belsejében élnék. Senki sem látna, én viszont látnék helyetted is.

Szótlanul néznék ki és szeretném a világot. Szeretném az embereket. Téged.

Bentről.

Félix

öt perc a víz alatt

- Tikk-takk – órák százai lökdösték előre az időt, és a hatvanadik kattanás után eltelt az első perc.

- Néha arra gondolok, hogy sokkal több értelme van úgy beszélni, ha közben valaki meg is hallja, amit mondok – motyogta maga elé a tengerfenék felett lebegve Alfonz, a gyöngyhalász. És tovább kereste a kagylót.

- Tikk-takk – telt el közben a második perc.

Alfonz még mindig nem talált semmit, és aggódni kezdett.
- Mi lesz, ha nem sikerül? Ha nincs már több kagyló?
- Ugyan, megtalálod! Csak néhány másodperc – válaszolt árnyéka a tengerfenékről. – Ezen a szirten már annyiszor újabb és újabb gyöngykagylókra bukkantál. Pirosra, mélykékre, smaragdszínűre.
- És mit értem velük? – kérdezte Alfonz keserűen. Amint megtalálom őket, el is kell válnom tőlik. A kereskedőé lett a tegnapi, a tegnapelőtti, és az összes gyöngy, amit valaha felhoztam.
-Ne törődj ezzel – válaszolt az árnyék, akiről Alfonz sosem tudta megmondani, hogy mikor cinikus, és mikor idealista. – A Tegnap már elveszett, de itt a Ma és új lesz és jobb és ezerszer szebb.. ma néhány másodpercig ismét tiéd lesz amit megszerzel, csak a tiéd… Ne aggódj hát. Ne add fel. Megtalálod.

-Tikk-takk – közben az órák már a harmadik percet kattogták.

Alfonz úgy döntött, az árnyék ma inkább cinikus. De azért keresett tovább.

-Tikk-takk – közben eltelt a negyedik perc is.

Alfonz úgy érezte, fel kellene úsznia, a víz fölé. De nem adta fel. A következő pillanatban pedig már nem érzett semmit.